De sokkal többről van szó.
Attól még, hogy valaki társaságban van lehet magányos. Ha nem is a környezetére utalva, de a lelkére nézve igen. Nem attól lesz valaki magányos, hogy egyedül ül egy szobában. Hanem attól, hogy senki sem érti meg, senki sem törődik az érzéseivel.
És hiába mutatja, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor ő maga tudja jól, hogy nem így van. Tudja, hogy belül olyan mint az utolsó falevél egy őszi fán.
Sokszor csak egy kis lökésre lenne szüksége, egy ölelésre, megnyugtatásra, vagy csak szimpla meghallgatásra.
Vagy annyira, hogy megkérdik:
- Mi a baj?
- Mi bánt?
- Mond el mi a gond, segítek.
- Gyere bújj ide, meséld el a gondjaid.
Jobb esetben van valaki, aki kirángatja ebből a hideg veremből. Törődik az érzéseivel, segít rajta és megöli a magány árnyait, melegséggel tölti be a lelkét.
De sokszor nem jelenik meg ez a személy, nincs senki aki segítene a magány csapdájába esett személyen. Lassan felemészti az elhagyatottság fagyos lehelete. Végül csendben lehull a magányos levél a fáról és akkor felfogják végre, hogy ennek a levélnek talán nagyobb melegségre lett volna szüksége, mint bármi másnak. De akkor már késő lesz. Túl késő.
(saját. ne lopd. vagy ha mégis, légyszi tegyél forrásmegjelölést. köszi. =).)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése